A vadalma (Malus sylvestris L.) génmegőrzése

Nyári László

NyME Környezettudományi Intézet

A vadalma (Malus sylvestris (L.) Mill.) genetikai identitását veszélyeztető okok

E ritka erdei gyümölcsfajunk szálanként fordul elő, példányai egymástól izolálódtak. A megritkulás okát elsősorban előhelyének beszűkülésében kereshetjük. A vadalma, de a történelmi, hazai alma gyümölcsfajták termőhelye az időszakos elárasztást kapó – időszakos vízhatású ártéri termőhelyek – az ármentesítés következtében mind csökkenő mértékben irhatóak le ennek megfelelő termőhelytípus-változatként, ill. e tarsulásokat sok helyütt más kultúrtársulásokkal váltották fel.

Kleinschmit, J, Wagner, I. (1995) három fő szempontot emelnek ki a megritkulás okaiként:

1.) A gazdasági érdekeltség hiánya. A természeti viszonyokhoz igazodó gazdálkodás idején e fajok – akárcsak napjaink hazai erdőgazdálkodásában – gyümölcsükért voltak leginkább ápolva. A vadalmát mint marhaeleséget is számon tartották, mindamellett, hogy vadtakarmányként is számoltak vele, de az emberi táplálkozásban is szerepet kapott. Andrásfalvy B. (1976) részletesen közli a Duna Tolna megyei szakaszán megfigyelt tartósítási – aszalási, ill. a piacra szálllítás szokásait, mely igazolja – kb. a második világháború végéig tartó – un. ártéri gyümölcsgazdálkodás meglétét még a század első felében is. Természetesen e gazdálkodási mód nem a vadalmát részesítette kifejezett előnyben.

2.) Megváltozó erdészeti célkitűzések, melyek a sarj- és középerdőket szálerdővé alakítva egészen más konkurenciaviszonyokat eredményeztek az erdei vadgyümölcsök számára; mindamellett, hogy egyes szakirodalmi források "erdészeti jelentőség nélkülieknek" minősítve őket, nem járultak hozzá további megbecsülésükhöz.

3.) A mezőgazdálkodás fokozódó belterjessé válása, monokultúrák kialakulása, melynek révén a patakok mentének erdőtársulásait megritkították, a kisebb vadbúvó csendereseket, facsoportokat kiirtották, ami a területek faji diverzitásának degradalódásához, a terület faji lefedettségének csökkenéséhez vezetett. Pl.: Buttenschon, R. M, Buttenschon, J. (1998) Dánia egy mozaikszerű erdőfoltokkal tarkított legelőterületén vizsgálta egy 1800 egyedet számláló magoncpopuláció sorsát. Az egyedek 98 %-ánál elsősorban lovak kisebb mértékben marhák általi rágáskár volt megfigyelhető. Az "újulat" megmaradása főként a legeltetés intenzitásától függ. Várhatóan 20 %-uk maradna életben, ha a csírázás utáni első esztendőkben szüneteltetnék vagy mérsékelnék a legeltetést, ellenkező esetben a túlélők száma minimális.

Az erdei vadgyümölcsök, tágabb értelemben a nemeslomb elegyfafajok iránti fokozottabb érdeklődést e fafajok faanyaga iránt mutatkozó kereslet, és az így elérhető magasabb árbevétel is nagyban indukálja. Az erdőgazdák figyelme tehát a nemeslomb elegy (noble hardwoods) iránt nem teljesen önzetlen, és nem csupán szakmai elkötelezettségből táplálkozik. Ez a folyamat azonban esélyt ad arra, hogy e megritkult, genetikai állományában a leromlás fenyegetettségének, ill. a genetikai identitásában veszélynek kitett fajok helyzetét egy ökológiai szemléletű erdőgazdálkodásban biztosíthassuk (Schuman, K, 1989; Kleinschmit, J, 1998).

A faj egyedszámának megritkulása mellett és azzal egyetemben jelentkezik fokozódó veszélyként a genetikai szennyeződés fogalma. Mivel a vadkörte és vadalma meghatarozó mertékben nem önbeporzó fafajok (Janb en, A; Walter, P, 1997), ezért az egymástól elszigetelt, elöregedő szálankénti előfordulások gyakorlatilag a rendelkezésre álló felkultúr ill. kultúrfajtákkal basztardizálódnak. Az így, ivaros szaporodás révén keletkező utódnemzedék nem az eredeti fajra jellemző genetikai információt viszi tovább.

4. sz. kép: Az R 60-as törzsfa Escherode-ban nevelt utódnemzedékének termései (Kleinschmit, J., Wagner I., 1995)

Német kutatók közlése szerint (Kleinschmit, J., Wagner I., 1995) egy szálankénti előfordulásban található egyed generatív utódainak vizsgálata során a termésalak, de különösen a méret és a szín jelentős különbözőségeket mutatnak, melyek meghaladják a faji azonosság morfológiai tűréshatárait (4. sz. kép). Itt a legnagyobb alma egy erős fokú, kultúrfajtákkal történt hibridizációra utal, míg egy másik utód cseresznye nagyságú termésében egy kis termésű díszalma genetikai befolyását figyelhetjük meg.

A hibrid eredetű Malus domestica általában ritkábban kereszteződik, nem vesz részt a nagyszámú hibrid eredetû díszalma léterhozásában. A Malus domestica nem ellenálló, a faj kivadult egyedei általában nem jutnak el a virágzásig. A Malus pumilla ill. ennek szibériai alfaja a Malus pumilla 'Niedzwetzkyana' vesz részt a díszalmahibridek képzésében, amely hibridek intenzívebben kereszteződnek (Fr. Fiala, J. L, 1994).

Felmerül természetesen a kérdés, hogy ez a fajta genetikai szennyeződés mikor jelentkezhetett elsőként, mekkora volt a kereszteződéseknek, ill. az arra való hajlandóságnak a "genetikai nyomása". Egy sűrűbb, kiterjedtebb lefedettség – mely a saját pollen genetikai áramlását is biztosította – mennyire ellensúlyozta ezt a folyamatot. A középkori Magyarország területén is fejlett gyümölcskultúra virágzott, melynek hatását figyelembe kell vennünk. Vancsura R. (1992, ex verbis 1998) közlése szerint a nemes alma fajok a vadalmával rendszerint nem kereszteződnek. Az FM NGT Erdészeti Munkabizottságának jelentése alapján nem bizonyított, hogy a vadalma a nemes alma fajtáival kereszteződik (Bartha D, Bordács S, 1998).

Európai (mediterrán) flóraelem, planicien-kollin-montán vertikális, ill. Közép-, Nyugat- és Dél-Európára vonatkozó horizontális elterjedésû fafaj. A Tiszántúl kivételével hazánkban közönséges. Ökológiai igényeit illetően Ellenberg a fényigényességet említi (in.: Wagner, I, 1995); Vancsura R. (1992) félárnyékűrésről ír. Fagytűrő képességét illetően megoszlanak a vélemények. Társulási optimumát az erdő nedvességhatáránál találjuk, bár dombvidékeinken és középhegységeink melegebb oldalain is előfordul. Az üde, tápanyagban gazdag termőhelyeken gyakori. A meredek fekvésű, főként déli és nyugati kitettségű szárazabb erdőkben társulási viszonyai nagyrészt a vadkörtével megegyeznek (Hoffmann, H, 1993). de ezen növényszövetkezetekben jelentéktelenebb szerepet játsszik, jóllehet a laza záródású koronaszint kedvezőbb fényellátottsági viszonyokat jelent a vadalma egyedek számára is.

Az alábbiakban közlöm azokat a vadalmával többé-kevésbé jellemezhető erdőtársulások listáját, melyet Bartha D. előzéke, valamint Csapody I., Csapody V., Rott F. (1966) és Bartha D., Kevey B., Morschauser T., Pócs T. (1995) alapján, ill. saját megfigyelésekre építve állítottam össze:

3. sz. táblázat. A vadalmával jellemezhető erdőtársulások listája.

Jelmagyarázat:

(1): gyakori; (2): közepes; (3): ritka előfordulás.

Az erdőnevelés folyamán elsősorban a magonc eredetű újulatra számíthatunk, mivel a vadalma rosszul sarjadzik, és a szórványosan megjelenő tősarjak későbbi fejlődése gyenge (Vancsura R, 1992).

A vadalma a vékonyrudas kor elején még jól bírja a magassági növekedési versenyt, majd később alászorul; ekkor kap jelentőséget a fényigény kielégítése. Egy a génmegőrzést is szolgáló erdőgazdálkodásban a befejező tisztítás ill. a törzskiválasztó gyérítés a vadalmát segítő, kímélő elvégzése nyújthat lehetőséget a fafaj további, állományban történő megtartására.

A nedves, időszakos vízhatasú jó tápanyagellátottságú termőhelyekre vonatkozóan további megfigyelések szükségesek, hogy ezen viszonyok között a vadalma milyen mértékben tudja viselni a tartós árnyalást – valószínűsíthetően jobban.

A feladat megfogalmazásakor legfontosabb kérdés marad, hogy a genetikai állományában fajazonos; nem hibridizálódott, illetőleg ne a kivadult kultúregyedek genetikai információját tartsuk fenn egyfajta mesterséges referenciapopulációk, azaz klóngyűjtemények, géngyűjtemények stb. létrehozásával. Továbbra is vita tárgyát képezheti, hogy a kérdéses esetekben kivadulásról, avagy kultúrfajtákkal történt hibridizációról van-e szó? E kérdésre egzakt válasz genetikai vizsgálatokkal (izoenzim-analízis, RAPD, PCR-RFLP) kereshető.

A morfológiai ismérvek alapján vadalmaként meghatározott egyedeket vegetatív úton továbbszaporítjuk.

Autovegetatív szaporítás esetében a dugványozas nem kecsegtet kielegítő eredménnyel, kipróbálandó lehetőségként jelentkezhet az in vitro (mikro)szaporítás alkalmazása. Ez utóbbira vonatkozólag már vannak tapasztalatok (Janb en, A; Walter, P, 1997).

Heterovegetatív szaporítás esetében legjobb eredménnyel az un. chip-szemzés alkalmazása mutatkozik (Kohnert, H, 1991). E módszer lényege azon problémafelvetés megoldásából táplálkozik, melyszerint az alany és oltógally átmérője jelentősen különbözhet. A fiziológiailag megújított anyatelepekről persze könnyen nyerhető megfelelő minőségû oltógally, de az idős példányok, ill. a károsodott reliktum-előfordulások esetében ez már korántsem ilyen egyszerű szaporítási problémaként jelentkezik.

5. sz. kép: A chip-szemzés alkalmazása hegyi juhar heterovegetatív szaporításánál

Ezen szemzési mód végrehajtásakor az oltógallyból egy rügyet (vagy akár vékony oldalhajtást) egy kis hajtáshéj-pajzsocskával kimetszik, és ezt az alany megfelelően eltávolított pajzsocskájának helyére illesztik (5. kép). Előnye, hogy a chip és az alany teljesen pontos illeszkedése nem elengedhetetlen. Nem szükséges előfeltétel továbbá az alany nedvkeringése; e szemzés nyugalmi állapotban is elvégezhető. Nagyon jól összenőnek a nagy méretű fás "chipek". A bél nélküli chipek nem nőnek össze, ilyenkor a fakadás elhúzódik, a növekedés csekély. Bár e módszert főként hegyi juhar heterovegetatív szaporításánál használták, vadalmával kapcsolatban is sikeresek a tapasztalatok a Hessen állambeli Hann. Münden erdészeti kutatóintézetében.

Az ezen géngyűjtemények életre hívása során nyert szaporítóanyag szolgáltatja a generatív származású növényanyagot a repatriálás megvalósításához. Schmidt, J. (1989) szerint közölt csemetetermesztési technológia az érés és gyû jtés után megtisztított, magházától megszabadított maganyag késő őszi vetését előnyösebbnek tartja. Barázdahúzó henger után 1-2 cm mély sorokban fm-ként 1 g magot vetve, majd azt még vékonyan fűrészporral is takarva, ezáltal könnyítve meg a csíra kibúvását a tavaszi talajcserepesedés mérséklésével.

Tavaszi vetés esetén a magvakat előbb szellős helyen óvatosan szárítják, majd decemberben homokba rétegelik és 2-4 C^o-on a vetésig tárolják.

11 % alatti víztartalom, és 2-10 C^o között lezárt konténerekben tárolva a vadalma mag 2 évig eltartható a csírázóképesség csökkenése nélkül.

Óvatos gyökérmetszés után szükséges még a magonccsemeték fakadás előtti eliskolázása az életképesebb,több éves, nagyobb egyedek nevelése érdekében.

Kárpáti Z., Terpó A. (1971) a Malus sylvestrist a tölgyesek, ezen belül a mezofil tölgyesek között a gyertyánosok es nedvesebb talajú tölgyesek csoportjába sorolja; ill. az Alföldön (rendszerint folyók mentén, lápos területeken) emlékeznek meg felhasználhatóságáról "Alkalmazott növényföldrajz" c. munkájukban. Ekképp utalnak azokra a termőhelyekre, ahol az ismételt – mesterséges – elterjesztés siker reményében megpróbálható lenne.

A már korábbiakban közölt társulásokat mintázó erdeinkbe – különösen a gyakori és közepes előfordulások esetében – alkalmazható a vadalma szálankénti, ritka hálózatban történő elegyítése a felújítás során. A fafajok megítélésében néhány éve jelentkező paradigmaváltás hazánkban is megkönnyíti, hogy az erdőgazdálkodás partnerként viszonyuljon a génmegőrzés munkáihoz, és annak eredményeit szükséges és hasznos segédeszközöknek tekintse e cél szakszerû megvalósításában is.

1. Andrásfalvy B. (1976): A Duna mente népének gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig, Tanulmányok Tolna megye történetéből, Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd
2. Bartha D., Kevey B., Morschauser T., Pócs T. (1995): Hazai erdőtársulásaink, in.: TILIA I. Szerk.: Szmorad F., Tímár G., Erdészeti és Faipari Egyetem, Sopron
3. Buttenschon, R. M., Buttenschon, J. (1998): Population dynamics of Malus sylvestris stands in grazed and ungrazed, semi-natural grasslands and fragmented woodlands in Mols Bjerge, Denmark, Ann. Bot. Fennici 35 (4): 233-246. p.
4. Csapody L, Csapody V., Rott F. (1966): Erdei fák és cserjék, Országos Erdészeti Főigazgatóság, Budapest
5. Fr. Fiala, L. J. (1994): Flowering crabapples - The Genus Malus, Timber Press, Portland, Oregon
6. Gencsi L., Vancsura R. (1992): Dendrológia, Mezőgazda Kiadó Budapest
7. Hoffmann, H (1993): Zur Verbreitung und Ökologie der Wildbirne (Pyrus communis L.) in Süd-Niedersachsen und Nordhessen sowie ihrer Abgrenzung von verwilderten Kulturbirnen (Pyrus domestica MED.) Mitt. Dtsch. Dendrol. Ges. 81, 27-71. p.
8. Janb en, A., Walter, P. (1997): Erhaltung von Wildapfel und Wildbirne in Hessen, AFZ / Der Wald Nr. 11.: 602-604. p.
9. Kárpáti Z., Terpó A. (1971): Alkalmazott növényföldrajz, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
10. Kleinschmit, J. (1998): Erhaltung und Nutzung wertvoller Edellaubbaumarten, Forst und Holz Nr. 17.: 515-519. p.
11. Kleinschmit, J., Wagner, L (1995): Erhaltung von Wildobst in Nordwestdeutschland, AFZ / Der Wald Nr. 26.: 1458-1462. p.
12. Kohnert, H. (1991): Neue Möglichkeiten bei der heterovegetativen Vermehrung von Waldbaumen durch die Chip-Veredlung, Die Holzzucht Nr. 41.: 30-32. p.
13. Mátyás Cs., Bach I., Bordács S. [szerk.] (1998): Az erdei fás növények génmegőrzési alapelveinek kidolgozása (az erdészeti genetikai erőforrások megőrzése c. nemzeti program vázlata)”, OMMI, Budapest, 97 p.
14. Schmidt, J. (1989):Die Pflanzenanzucht von Sorbus-Arten und Wildobst, Forsttechnische Information Nr. 5. 38-39. p.
15. Schuman, K (1989): Obstgehölze und Nuâbaume - die vergessenen Baumarten, AFZ Nr. 3839.: 1036-1039. p.
16. Wagner, I. (1995): Identifikation von Wildapfel (Malus sylvestris (L.) Mill.) und Wildbirne (Pyrus pyraster (L.) Burgsd.), Voraussetzung zur Generhaltung des einheimischen Wildobstes, Forstarchiv Nr. 6.: 39-47. p.