(A Sorbus nemzetség Torminaria és Aria
szekciói közötti transitusok
– a barkócaberkenye és a lisztes berkenyék – átmeneti alakjai)
ifj. Barabits Elemér1, Kézdy Pál2
1: Alsótekeresi Faiskola
2: Duna - Ipoly Nemzeti Park
A Sorbus transitusok génmegőrzésének elvi kérdései
A Magyar-középhegységben és a Nyugat-Dunántúlon is kimutathatóak a Sorbus nemzetség Aria és a Torminaria szekciói közötti átmeneti alakok, melyek a Nyugat-Európa számos pontjáról kimutatott Sorbus latifolia sensu lato- hoz tartoznak (Aas et al. 1994). A két szekció közötti introgresszív hibridizáció eredményeképpen átmeneti alakok sorozata jön létre. Aas (1994) és Baksay (1999) arra a következtetésre jutott, hogy a visszakereszteződések elsősorban a S. aria s. l. irányában történnek. A létrejött átmeneti alakok apomixissel állandósulhatnak, amit Baksay (1999) és Jankun – Kovanda (1987, 1988) embriológiai vizsgálatai, Proctor – Groenhof (1994) izoenzim-vizsgálata, valamint Kerényi – Nádasi (1954) ültetési kísérlete is igazolt. Apomiktikus kisfajok ott jönnek létre, ahol a két szekció közötti hibridizáció intenzívvé válik. Magyarországon ilyen kisfajok a Dunántúli-középhegységben mutathatóak ki. Átmeneti alakok előfordulnak ezenkívül a Tornai-karszton, a Bükk-hegységben, és a Sopron melletti Szárhalomban is (Kárpáti 1960, Kézdy 1997a; Vojtkó 1997; Király ex verbis).
A Dunántúli-középhegységben a berkenyék rendkívüli változatosságát, a kisfajok kialakulását a speciális geológiai és domborzati viszonyokból adódó növénytársulási szituációk teszik lehetővé (ld. dolomitjelenség: Zólyomi 1942). Ennek köszönhető, hogy olyan berkenyefajok együttvirágzása és hibridizációja válik lehetségessé, melyek áreája csak kis területen érintkezik és ökológiai igényeik jelentősen eltérnek. A hibridek keletkezése, állandósulása, szétterjedése napjainkban is folyamatosan zajlik.
Mindezek alapján kiemelt jelentőségű az in situ génmegőrzés. A kijelölt génrezervátumokban olyan gazdálkodást kell folytatni, ami a fent leírt ökológiai feltételek fennmaradását lehetővé teszi. Kerülni kell minden olyan beavatkozást, ami megváltoztatja a mikro- és makroklíma-viszonyokat, a természetközeli erdők fafajösszetételét vagy akadályozza a természetes felújítást. Az elmúlt időszak gazdálkodásában különösen az alábbiakat értékeljük kedvezőtlennek:
Emellett természetesen az ex situ génmegőrzésnek is szerepe lehet pl. egyes erősen visszaszorulóban lévő kisfajok fenntartásában.
A berkenye kisfajok erdőművelési jellemzése
A berkenye kisfajok társulási viszonyait meghatározza fényigényük, jellegzetesen állományszegélyeken fordulnak elő. Növénytársulásaik: elegyes karszterdők, karsztbokorerdők, mészkedvelő tölgyesek, sziklagyepek, ritkábban cseres- és gyertyános-tölgyesek. Pionír tulajdonságúak. Vadkárra érzékenyek. A vadrágás mellett ki kell emelni, hogy kőgörgeteges termőhelyeiken a muflon taposása által okozott erózió miatt újulatuk általában teljesen hiányzik.
A Dunántúli-középhegységben előforduló apomiktikus berkenye kisfajokat elterjedésük és társulási viszonyaik szerint három típusba sorolhatjuk (Kézdy 1994, 1997c).
1. Jellemzőjük, hogy viszonylag nagyobb területen folyamatosan jelen vannak. A többi kisfajnál jobban viselik az árnyalást, ezért zártabb állományokban (elsősorban mészkedvelő tölgyesekben, ritkábban cseres- és gyertyános- tölgyesekben bükkösökben) is megtaláljuk őket. Ezek a kisfajok morfológiai bélyegeikben jól elválnak egymástól. Feltehetően régebben állandósult kisfajokról van szó, melyeknek volt idejük nagyobb áreát elfoglalni és jó társulásképességüknek köszönhetően viszonylag nagyobb példányszámban fennmaradtak. Ide sorolható pl.: a S. semiincisa, S. degenii, S. eugenii-kelleri, S. bakonyensis, S. balatonica, S. gayeriana.
2. Jellemzőjük, hogy ugyancsak nagy területen elterjedtek, de csak szórványosan, kis példányszámban találjuk meg őket. Elsősorban az északi kitettségű oldalak elegyes karszterdőihez (Fago-Ornetum) kötődnek. Morfológiai bélyegeikben szintén jól elválnak egymástól. Feltehetőleg szintén régebben állandósult "jó kisfajok", melyek nagyobb területen összefüggően elterjedtek lehettek, azonban állományuk visszaszorult, mai előfordulásai reliktum-jellegűek. Ide sorolható pl. a S. pseudobakonyensis, S. adamii, S. pseudolatifolia S. borosiana. Utóbbi kisfajból csupán 20-30 egyed ismert a Vértes-hegységben. Bár életképes magot terem, a muflon által okozott erózió miatt újulata hiányzik.
3. Jellemzőjük, hogy előfordulásuk néha csak egy-két völgyre korlátozódik, itt azonban nagy példányszámban vannak jelen. Kitettségtől függetlenül, Cotino-Quercetum, Fago-Ornetum, Orno-Quercetum társulásokban fordulnak elő. A S. pseudovertesensis tarvágásokban helyenként összefüggő cserjést alkot. Ezek a kisfajok nehezen különíthetőek el, morfológiai bélyegeikben szinte folyamatos átmenetet mutatnak. Feltehetőleg a fajkeletkezés aktív stádiumában vannak. Erőteljesen terjednek. Ide sorolható pl. a S. vertesensis, S. pseudovertesensis, S. simonkaiana, S. karpatii, S. pseudosemiincisa.
Természetszerű állományok kezelése a Sorbus transitusok megőrzése érdekében
Elegyes karszterdők, karsztbokorerdők és száraz gyepek mozaikja. A transitusok megőrzése szempontjából kiemelt jelentőségűek az északi kitettségű oldalak elegyes karszterdői. Állomány-foltjait fel kell térképezni és védelmükre különös gondot fordítani. Mind az elegyes karszterdőket, mind a karsztbokorerdőket ki kell vonni a termelésből. Védelmük alapfeltétele a vadmentesítés. Elsősorban a karsztbokorerdő-gyep mozaikoknál folyamatosan el kell távolítani az esetlegesen megjelenő feketefenyő újulatot és meg kell akadályozni a fenyő záródását.
Záródó lombkoronaszintű erdők (elsősorban mészkedvelő tölgyesek, esetleg cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, bükkösök). A berkenye kisfajok jellemzően az állomány-szegélyeken, tisztások, nyiladékok, utak mentén jelennek meg. Valamennyi erdőnevelési beavatkozás során minden Sorbus faj kíméletet érdemel. Az állományok felújítása során hagyásfa csoportokat kell visszahagyni.
Amennyiben a S. torminalis-hoz hasonló kisfajokat fatermesztési céllal neveljük, kezelésüknél a barkócaberkenyéből indulhatunk ki. A törzsek görbe növekedését okozhatja, ha a gyökérsarjról eredt, eleinte gyorsnövésű fákat 15-20 éves korban a többi fafaj beéri és ilyenkor a fényre való törekvés miatt a berkenyék koronája deformálódik. Emellett, ha hajtásai vadrágás vagy korai fagyok miatt kiesnek, az a fák villásodását okozhatja. Javasolható a fák periodikus, erőteljes felszabadítása, így várható, hogy a berkenyék egyenes ágtiszta törzset fejlesztenek és majdnem minden évben termést hoznak.
A Sorbus transitusok alkalmazása
A kisfajok erdészeti és kertészeti felhasználásának lehetőségei
Erdészeti szempontból többféle felhasználási lehetőség kínálkozik. Fatermesztési célra a barkócaberkenyéhez közelálló S. degenii és S. decipientiformis jöhet számításba elsősorban, mint elegyfafaj a második lombkoronaszintben. A lisztes berkenyékhez közelálló alakok, mint például a S. semiincisa, S. bakonyensis, S. balatonica stb. szárazságtűrésük miatt a kopárfásításoknál alkalmazhatóak.
A kertészeti felhasználást a dekoratív megjelenés, a formagazdagság és a jó alkalmazkodóképesség indokolja. A méretesebbek sorfának, a kisebbek parkfának, díszbokornak kiválóak. Virágjuk, lombszíneződésük, termésük egyaránt jelentős díszértéket képvisel. Természetes ágaik a virágkötészetben is mutatósak. Jól tűrik az urbanizált körülményeket, a feltöltött törmelékes területeken is felhasználhatók. Túl üde, nedves, páradús helyekre nem valók.
Szaporítóanyag termelés
Az egyes kisfajok áreája jól lehatárolt (Kárpáti 1960, Kézdy 1994). Erdősítésnél ezeket a határokat szigorúan be kell tartani, továbbá a kiültetett anyag forrását, mennyiségét stb. pontosan dokumentálni kell.
A különböző felhasználási területek számára megfelelő szaporítóanyag bázist kell létrehozni, mely egyben az “ex situ” génmegőrzés szerepét is betöltheti. Erdősítéshez kizárólag mageredetű, a kertészeti alkalmazáshoz vegetatív szaporítású anyagokat, elsősorban oltványokat, de magoncokat is felhasználhatunk.
Az alaksorozat gén-megőrzéséhez és egyúttal a kiinduló szaporítóanyagok előállításához törzsültetvényt célszerű létrehozni. A törzsültetvénybe egyfelől magtermő anyafákat, másfelől hajtástermő törzsfákat kell beállítani. A kettős célt ugyanazok a származások valósítják meg, csak különböző művelési módban. Eddigi ismereteink alapján a kisfajok zömmel apomiktikusak és ennek megfelelően aránylag kevés klónnal kell az egyes fajokat az ültetvényben szerepeltetni. A leírt kisfajok kialakulásuk és szaporodási módjuk alapján az alábbiak szerint csoportosíthatóak.
A génrezervátum létrehozásához be kell gyűjteni a 21 kisfaj klónjait. Mivel a termőhelyen egyszerűbb a hajtásgyűjtés és így minden egyes klón szaporítóanyaga egyszerre begyűjthető, a törzsfákat oltvány formájában kell előállítani. Alanyuk a szintén apomiktikus, könnyen beszerezhető svéd berkenye (S. intermedia) legyen. A birs, galagonya és egyéb alanyok alkalmatlanok vagy kevéssé alkalmasak. Nyári szemzéssel szaporított egyéves oltványokból célszerű az ültetvényt létrehozni. Az anyafákat magnyerés céljára 8x8 m-es, vesszőnyerésre 4x2 m-es hálózatba telepítsük.
Magcsemete nevelése történhet hagyományosan vagy valamilyen intenzívebb, edényes, burkoltgyökerű formában. Megjegyzendő, hogy a transitusok igen extenzív gyökérzetet nevelnek. Pionír jellegüket a gyökérzetük kitűnően mutatja, ezért nagy gondot kell fordítani az alávágásra, az iskolázásra vagy a cellás nevelést kell előnyben részesíteni.
Erdészeti felhasználáshoz lehetőleg két éves alávágott vagy iskolázott csemetét, illetve burkolt gyökérzetű félsuhángokat használjunk. Telepítéskor ügyeljünk a gyomosodásra és a vadkárra.
Parképítészetben, közterületek zöldfelületeinek kialakításához oltványból továbbnevelt, többször átültetett, formált növényeket neveljünk, melyeket egy mérethatáron felül kizárólag földlabdásan használjunk. Az ültetés gondosságán túl ügyeljünk a metszésre, mivel a méretesebb fák minden hajtása virágrügyben végződik.
Egyéb szaporításmód is lehetséges, pl. merisztémáról. Ezeket speciális esetben használhatjuk, de a gyakorlat számára jóval költségesebbek és lassabban hozzák ugyanazt az eredményt, mint a magról történő szaporítás.
Kártevők, kórokozók
A kártevők közül a szövőlepkékre, farontókra, aknázó molyokra, lombrágókra és hajtásgörbítőkre kell ügyelni. Kórokozók közül a Fusicladium és az Erwinia szokott fellépni. Az Erwinia tapasztalatok szerint az őshonos transitusok az Erwiniana-val szemben ellenállóbbak, mint a külföldről behozott berkenyék. Ez is indokolja, hogy a hazai származásokat a nemesítésnél és a fajtahasználatnál előtérbe helyezzük.
Erdősítés
A torminalis-típusú transitusok fiatalon árnytűrőek és általábban társulásképesebbek, ennek megfelelően kocsánytalan tölgyhöz és cserhez egyéb vadgyümölcsökkel együtt elegyíthetjük. Az elegyítés szálanként vagy kisebb facsoportokban történhet.
A fényigényesebb, korlátozott magassági növekedésű lisztes berkenyékhez közelebb álló kisfajok természetes partnerei a Quercus pubescens, Q. cerris, Fraxinus ornus, Tilia cordata, T. Platiphyllos, Pyrus communis, Cerasus mahaleb, továbbá számos cserjefaj, pl. a Cornus mas, Cotinus coggygria, Viburnum lantana, Cotoneaster integerrima, Amelanchier ovalis stb. Az elegyítést célszerű úgy végezni, hogy fejlődésük során ökológiai igényeik biztosítottak legyenek. Ezért célszerű mozaikszerűen, a termőhelynek megfelelően, csoportosan, vagy foltosan elvégezni a kivitelezést.
Fahasználat
Faanyaggazdálkodási szempontból a transitusok szerepe csekély. Azok a kisfajok jönnek szóba, amelyek ökológiai igényeikben és méreteikben a barkócaberkenyéhez hasonlóak. Ilyen pl. a Vértes-hegységben gyakori S. degenii. Jellemzésénél a barkócafából indulhatunk ki, így várhatóan rendkívül értékes faanyagot ad és megfelelő kezelés esetén 100 éves korra mintegy 50 cm-es átmérőt érhet el. Kitermelése az állomány véghasználatakor történhet.
Felhasznált irodalom